Vesztegzár

 

Augusztus 23. Nagyon izgulok… Ma találkozunk. És még sosem beszéltünk személyesen. Sőt még az arcát sem láttam. Remélem nem ver át. Angie mesélte, hogy egyszer összefutott egy fiúval, akiről kiderült, hogy az apja lehetne. Sosem beszéltek előtte személyesen, csak avataron keresztül. De én ebbe nem futhatok bele, mert maszkos beszélgetésünk már volt. És a hangja is fiatal és férfias. De nem akartam előtte levenni a maszkot. Az olyan csupasszá teszi az embert. Bár régebben még állítólag nem hordták, de én már el sem tudom képzelni milyen lehet úgy élni, hogy az ember arca látszódik. A szüleim még jártak óvodába és maszk helyett plexit hordtak, hogy lássanak és kapjanak levegőt, de mi már otthon voltunk egész életünkben. Hogy még a gyerekek se hordják a vírusokat haza és be egymásnak.

​

Május 17. Ma láttam egy videót, amin azt mesélte egy idősebb ember, hogy régen a családok nem egy nagy házban laktak, hanem szétszóródva egy városon belül vagy akár az országban szanaszerte. A család fiataljai sokszor utazgattak órákat, hogy meglátogassák az öregeket vidéken. Volt, aki másik országba kellett, hogy elrepüljön, csak, hogy lássa a szülőföldjén maradt családtagokat. Ma már természetes, több generáció lakik együtt, ami praktikus, mivel minden kisgyerek otthon marad iskolás koráig és a nagy család épp ráérő tagja vigyáz rá. Nálunk csak három hónap van köztem és az unokatesóm között. Azt mondták, hogy véletlen, de szerintem tudatos, hogy anyukáink felváltva vigyázhassanak ránk. Az sem elhanyagolható szempont, hogy együtt tudtunk játszani, amikor csak jól esett. Ez azért volt különösen kivételes, mert csak a közeli hozzátartozóknak nem kell semmilyen védőintézkedést betartaniuk. Elképzelni sem tudom, milyen is lehetett mikor bárkivel lehetett játszani, csak úgy, szemtől szemben mondjuk egy homokozóban mindenféle védőeszköz nélkül. De a suli is egész más lehetett. Mi csak otthonról nézzük a tanárok prezentációját. Néha még azt se tudnám megmondani, hogy milyen színű a tanár haja egyik-másik tanerőnek. Van, aki bemutatkozik első órán, aztán többet nem jelenik meg a képernyőn személyesen. Sokat tanulunk, hogy mi is olyan végzettséget szerezzünk, ami után otthonról dolgozhatunk. Hallani sok rémtörténetet arról, hogy a kinti emberek milyen betegségben szoktak meghalni. Rémes.

​

Anya és apa is itthonról dolgozik. Van dolgozó szoba. Ott vannak bent egész nap, kivéve a főzést, ha nem rendelnek valamit a robotpincéren online. Néha nagynénémék is átjönnek és akkor együtt dolgoznak anyuék, mintha lenne egy közös munkahelyük. Ilyenkor látom, hogy mennyivel nagyobb buli lehetett régen dolgozni. Sokkal több beszélgetés, kávézás és poénkodás. Remélem, hogy én is olyan párt találok, akinek sok rokona van és akkor se én, se a gyerekeink nem fognak unatkozni. Mondjuk már pár éve én sem unatkozom annyira. Sok online szórakozásra van lehetőség és az Avatarok és a 3D-s technológia elterjedésével szinte olyan, mintha együtt lennénk a haverokkal. Csak azt kell megszokni, hogy nem biztos, hogy mindenki az, akinek látszik.

​

Június 8. Ma voltunk osztálykiránduláson. Mindenki kapott a sulitól robot futárral küldött 3D-s szemüveget. Először elmentünk az állatkertbe. Láttam Zsiráfot, a kezemből evett répát. Aztán a tevét is megetttem, majdnem megharapta a kezemet. Akkora fogai vannak és olyan nagy szája, hogy nem is gondolná az ember. A kecskéket megsimogattam. A kapott kesztyűn át érezhettem a szőrüket. Láttunk még zebrát, a hülye láma meg le akart köpni! De nem sikerült neki, elhajoltam előle. Aztán ott voltak a medencében a ráják. Nagyon nyálkásak voltak a kesztyű szerint, sőt meg is ráztak. Tiszta para állatok. Samatha ki akarta venne a madárpókot a terráriumból, de a túra vezetónk nem ajánlotta, mert a kesztyű simán leutánozza a csípést, bár meghalni nem fog senki, de a fájdalom egy része átmegy. Úgyhogy nem próbálkozott inkább. Voltunk egy kastélyban is. A térképen csak párszáz kilométerrel mentünk arrébb. Két perc volt, pedig régen még a buszozás is kiránduláshoz tartozott. Megnéztük a szobákat, amikben a régi korban éltek. Érdekes ruhákat is láttunk. Mondjuk én sok régi filmet néztem királynőkről, de így, „élőben” látva sokkal érdekesebb volt. Az egyik királynővel még beszélgethettünk is. Egy mesterséges intelligencia az évek alatt megtanulta mit válaszoljon a kérdésekre. Gondolom egy idő után már nincs is új kérdés neki. De jól nyomta, mert elég kreatív volt az osztály és olyanokat kérdeztek, hogy milyen vécére menni a nagy szoknyában vagy hogy hogyan fogyókúrázott. Aztán két perc alatt haza is értünk. Egy dolog nem kellett volna. A szagok nem voltak túl kellemesek az állatkertben. De egy idő után megtaláltam a szagkapcsolót és nem volt büdös a szoba.

 

Június 13-20. Fesztiváloztunk! Nagyon jó volt. Akinek nincs kertje, az nem annyira élvezheti, de nálunk nagy esemény volt. Összegyűlt az egész ház a kertben. Felállítottunk pár sátrat, hogy elegen kint aludhassunk a szabad ég alatt. Mi, gyerekek aludhattunk együtt, szülők nélkül. Aztán minden sátor kiválasztotta, hogy melyik koncertet akarja nézni. A sátor TV-jére kivetítettük a koncertező együttest és annyi fülhallgatót dugtunk be, ahányan voltunk, hogy a szomszédokat ne zavarjuk a hangos zenével. Napközben rákészültünk a nagy koncertekre üdítővel és rágcsával. Persze a pasik sátrában volt sör is, de mi még nem ihatunk szeszes italt. Pattogtattunk kukoricát, volt chips és nachos. Amikor már nem bírtuk fekve, felálltunk és táncoltunk is. Az osztálytársakkal meg egyfolytában leveleztünk. Ki mit hallgat, kinek mi a véleménye az együttesről, a fellépő ruhájáról, hajáról, stb. Amikor vége lett a hétnek szerettünk volna még kint maradni, de anyáék azt mondták, hogy a drónok észreveszik, ha a sátrak a kertben maradnak a fesztivál után is. Szóval be kellett költöznünk és a család minden tagja a saját lakásába vonult megint vissza.  

 

Augusztus 23. A mai nap tele lesz izgalmakkal. Találkozunk egy eldugott lepukkant garázsban este. Nem láthat meg senki, mert nem tudnám megmagyarázni, hogy hova megyek. De muszáj egy kicsit igazi emberekkel találkozni. Angie azt mondta, hogy már többször találkozott másokkal. És egyszer sem bukott le, de nagyon jó volt. Szabadnak érezte magát. Én is szeretném tudni milyen az. És Ben is azt mondta, hogy elege van abból, hogy mások mondják meg mit tehet és mit nem. Este kilenckor indulok. Már összepakoltam egy hátizsákot. Van benne esőkabát, csere maszk, ha valami történne azzal, ami az arcomon lesz. Bár az egy körsál, amit majd felhúzok a szememig. De egy fülest is viszek. Az egy csajosabb modell. Angie azt mondta mindenképp vegyem majd le a maszkot. Egyrészt mert akkor Ben is kénytelen lesz leleplezni magát, másrészt akkor leszek igazán meztelen és szabad. Eldöntöttem, megteszem. Csak lenne már kilenc óra. Lehet, hogy felhívom Angiet, hogy adjon egy kis erőt.

​

Július 24. Nyaraláskor nagyon jó volt kimozdulni. Elmentünk egy szállodába. Végre nem itthon voltunk bezárva. Hanem máshol. Nagy kaland. Mondjuk anyának jó volt, hogy nem kellett főzni. Egész nap a telefonomon lógtam arra várva, hogy mi kerüljünk sorra a wellness részlegen. Kaptunk egy kis termet egy órára, ahol szaunázni és pezsgő fürdőzni tudtunk. Mi négyen. Aztán mikor jelzett a csengő, menni kellett vissza a szobába. Lezuhanyoztunk és a megadott időpontban a szobaliften felküldték a kaját. Nagyon finom volt. Persze nem láttunk senkit, de kicsit olyan érzés lehetett, mint étterembe menni.

 

Egyszer láttam egy filmet, ahol az emberek kiöltözve elmentek enni. Nekik élő emberek adták át a kaját. Egy csomó asztal volt a teremben és senki nem hordott maszkot. Érdekes volt. Hallani lehetett, hogy a másik asztalnál is beszélgetnek. Én élvezném, ha ki lehetne hallgatni más asztaloknál folyó beszélgetéseket. Mondjuk az élvezetnek az a része, hogy beleegyek a többiek ételébe, megmaradt.

Anyáék esküvője is eléggé szegényesre kerekedett. Online közvetítették, aztán aki „nem felejtette” el, az utalt nekik pénzt. Anya mesélte, hogy ez régen úgy ment, hogy a násznép egyesével táncolt a menyasszonnyal és ezért fizettek egy nagyobb összeget és abból kijött akár több háztartási gép is. Ez a szokás már csak jelképesen maradt meg. Olyan, mint a húsvéti locsolás. Online küldenek a fiúk appon keresztül egy virtuális locsolást és mi nyomhatunk rá, hogy mivel jutalmazzuk. Van virtuális puszitól kisebb összegeken át apró ajándékok is, amiket egy cég visz ki és terheli meg a számlát, ha ezt választjuk.

​

Augusztus 23. A lábaim remegnek, levegőt is alig kapok. Legutóbb akkor volt ilyen érzésem, amikor táncversenyen voltunk. igazából nem live volt, mert mindenki felvette a koreóját és a tanár összevágta, hogy úgy tűnjön, hogy egy teremben táncoljuk együtt egy időben. A zsűri megnézte az összes beküldött videót és élő adásban pontozták. Sokat gyakoroltam, de az volt a legjobb, amikor titokban átjöttek ketten éjszaka és a szobámban halkan eltáncoltuk. Sokat haladtunk akkor és jókat nevetgéltünk. Utána még hajnalig dumáltunk. Reggel láttam anyáékon, hogy tudják. Tudják, de nem szólnak. A lányok sem buktak le. Volt még pár alkalom, de aztán Meghan beteg lett és nem tudtuk, hogy nem fertőz-e meg valakit, ezért inkább nem találkoztunk többet ennyien.

 

Végre itt vagyok az utcán. Alig van pár maszkos ember már kint. Gondolom ők olyan munkát végeznek, amihez be kell menniük dolgozni. Mert a vásárlást online intézi mindenki és robotok hozzák ki. A gyártósoroknál kellenek még emberek meg a szolgáltatások egy részénél. Mint a szerviz. És ők most csöndben sétálnak a sötét utcán, hogy hazaérjenek a zárt lakásba a bezárt gyerekeikhez és feleségükhöz vagy férjükhöz. Vagy vacsorázni, vagy színházba „menni”. A színházi előadást online lehet megnézni. Csak venned kell rá jegyet és készülhet az egész család az esti programra. Múltkor még én is beültem rá. Nem volt vészes, mondjuk nem értem, hogy az emberek miért öltöznek át otthon egy színház miatt. Jó, az, hogy a webkamerán látható képet beillesztik a nézőtérre elég ösztönzően hat, de engem pont nem érdekel, hogy egy csomó idegen milyennek lát. Anya még a száját is kirúzsozza. Aztán mikor őt mutatták egyszer a „közönség” közül, akkor visított egyet örömében és kalimpált apának, hogy nézze milyen menő már, hogy őket mutatja a kamera.

​

Valaki jön szembe és rám néz. Nem hiszem el, hogy egy álruhás rendőrbe kell belefutnom. Elfordult. Teljesen leizzadtam. Még pár utcasarok. Kopogjak? Vagy csak menjek be? Ez az ajtó nyikorog! Nagy levegő, lassan lélegezz! Van ott egy alak a másik végén a garázsnak. Nekidől valaminek. A szívem a torkomban dobog. Látnom kell! Elindult felém. Milyen izmos. És milyen magas! Nincs rajta maszk, édes Istenem, nincs rajta maszk és mosolyog. Azonnal le akarom venni ezt a rohadt szart! Lehúztam a nyakamba…. és tényleg, valóban egészen különleges érzés… szabad vagyok, szinte repülők. Soha nem éreztem még így!

- Lara! – szólított meg a fiú. – Laraa! – mondta most kicsit erélyesebben. Eléggé furcsa, mintha a hang távolról jönne, de Ben egyre közelebb jön.

- I-igen? – válaszoltam értetlenül. És csak néztem bambán Benre, aki már nem tűnt olyan fiatalnak. – Milyen évet írunk? Milyen hónap van? – már kétségbeesve kérdeztem, hangosan.

- Jól vagy, Lara? Elaludtál a kanapén! – mondta értetlenkedve és nagy szemeket meresztve.

Most már inkább megragadtam a nyakánál a pólót és magamhoz húztam, hogy értse, hogy most nagyon figyelnie kell, mert fontosat kérdezek. – Milyen évet írunk? – akkor belépett az ajtón egy kis manó és odarohant hozzám.

- Anyaaa! Képzeld beszéltem Kevinnel és a születésnapja a Mekiben lesz

idén. Elmegyünk, ugye? És vigyünk neki ajándékba legó kapitányt!

– megöleltem a kisfiút, akiről addigra már tudtam, hogy az egyik gyere-

kem és minden rendben. Két könnycsepp gurult le az arcomon… Ben

nem értette, de nem kérdezett és ezért hálás voltam… Már nem is bánom,

hogy gyorsétteremben tartanak születésnapot a gyerekeknek…

​

 Ozoróczy Viktória